Az öregek a pörgöset szeretik

Megjelent: 2013 Népszabadság

Metróban

Brooklyn Manhattanra néző csücskén álltunk, felhőkarcolóerdő elképesztő látványa tárult elénk. Először Amerikában, első nap New Yorkban. Meszecsinka menni Amerikát meghódítani.

A Time Square 3D filmes óriásplakátjai, az ortodox zsidó pénztárosok a Média Markt-szerű elektronikai boltban és a nyakfájdalom az állandó felfelé nézéstől, ezzel telt a nap, most pedig a megaváros esti fényei előtt álltunk és arról beszéltünk, mennyire falunak érezzük ehhez képest a helyet, ahonnan jöttünk.

— Nektek ez a nagyváros — mosolygott ravaszul kísérőnk, Taylor, az amerikai zenész és világutazó. — Én meg hozzátok hasonlóképpen érzem magam, amikor Dzsakartában vagy Sanghajban járok. Kétszer akkorák, mint New York és kétszer nagyobb a pörgés. Mi már le vagyunk maradva.

Taylorral először az Altaj hegységben találkoztam egy napfogyatkozásra időzített trance fesztiválon. Párszáz kilométerre Kínától és Mongóliától, ősi kultúrák földjén, ahol a helyi nomád indiánok büszkén kijelentik az idegeneknek: ez itt kérem Oroszország! Taylor intelligens elektronikus zenét varázsolt a laptopjával, de hamar kiderült, hogy tud mást is. Három évet élt Indonéziában, tanulmányozta a gamelán zenét és próbált kottarendszert kreálni ehhez a még mindig tanárról-diákra öröklődő zenei hagyományra. Miután hazaérkezett, hiányzott neki a gamelán, ezért megcsinálta a gamelatront — a világ első robotizált gamelán zenekarát. Az általa komponált műveket számítógép alakítja át mechanikus jellé és sok kis kalapács varázsol zenét a térben elhelyezett gamelánokból, gongokból, csengőkből. A Manhattan hídra néző stúdiójában bemutató termet alakított ki, ahol volt lehetőségünk elmerülni a gyógyító zenében és a művészien kialakított elhelyezés látványában. Már több gamelatront készített, mindet saját kezűleg, egyre jobban érdeklődnek irántuk a gyógyító központok és a gazdag műkedvelők.

Taylor emellett DJ, partyszervező és egy laza művészcsapat tagja, amely nem mindennapi módon pezsdíti fel New York amúgy is pezsgő életét. Illegális táncpartykat szerveznek szokatlan helyeken, ezzel kibillentve az embereket a megszokott valóságukból. A legemlékezetesebb akciójuk a Brooklyn híd elfoglalása volt: New York egyik legforgalmasabb hídját, amely a Manhattant köti össze Brooklynnal, ellepte a tömeg. Aztán előkerültek a hangszerek és több rezesbanda kezdett el fújni egyszerre, 50 méterenként egymástól végig a hídon. Óriási party kerekedett, talán csak az tudja elképzelni az ott levők eufóriáját, aki naponta áll a hídon a dugóban. A kiérkező rendőrök nem tudták felfedni az esemény szervezőit — mindenki e-mailt kapott ismerősétől, az meg egy másik ismerősétől. Így senkit nem tudtak felelősségre vonni. Egy óra után a zenészek összecsomagoltak és szépen visszaadták a hidat az autóknak.

New York, Central Park

Persze Amerika nemcsak megapoliszokból áll és nemcsak az amerikaiaké. Hanem például a magyaroké is.

Pittsburgh és környéke az egyik „legmagyarabb” hely Amerikában. Több mint 100 éve indult el a magyar hullám arrafelé, a munkahelyeket teremtő acélipar és bányák vonzására. Lehetetlen körülmények között éltek és haltak akkoriban a munkások. A Kivándorlási Értesítő 1905. május 9-ei száma ismerteti egy magyar acélmunkás levelét, aki részletesen leírja azt, hogy „egyes amerikai vaskohókban és acélgyárakban azokat a munkásokat, akiket munka közben valami baleset ér, az izzó kohóba dobva elevenen megégetik”. A gyár vezetése persze minderről nem volt hajlandó tudomást venni, s amennyiben teheti, a bűnjeleket, beleértve az emberi hullákat, illetve a súlyosan sérült munkásokat is egyszer és mindenkorra eltünteti a folyékony acélban. Egyesek szerint ettől erősödik az acél, mint Kőműves Kelemen esetében a fiatal feleség vérétől a várfal.
1907-ben tömegszerencsétlenség történt a Darr bányában, Pittsburgh környékén. A clevelandi Szabadság tudósítója megjegyezte, „Jacobs Creeken nincs ház, amely ne vesztette volna el a családfenntartóját”. A legnagyobb veszteség azonban az amerikai magyarságot érte,131 magyar bányász holteste maradt a bánya mélyén. Köztük sok szinte gyermekkorú legény is elpusztult. A Népakarat című amerikai magyar szocialista lap tudósítója így fogalmazta meg az amerikai magyarság viszonyát a régi hazához és a magyar földhöz:

„Arról a földről, amelyet holttestük fölé szórnak, csak azt tudták ezek az emberek, hogy terem az mágnásnak, püspöknek, katonának [katonatiszteknek], csak a szegény embernek nem […]. Az éhhalál elől menekültek Amerikába […]. Rettenetes kínok között pusztultak el azért a napszámért, amit az édes haza nem adott meg nekik […]. A hazai föld csak maradjon azoké, akik ma cifrálkodnak, dínomdánomoznak belőle. Az a marék por csak arra emlékeztetné őket [az elhullott amerikai magyarokat], hogy ez a marék is csak akkor jutott [nekik], mikor előbb az amerikai tárnák a nyakukba szakadtak, a bányalég tüze megsütötte őket.”

A Darr-bánya robbanásának áldozatai 130 özvegyet, több mint 300 árvát és további 112 eltartandó személyt hagytak hátra. Segítségükre alapítottak néhány árvaházat. Ezek ma is állnak, csak már nem árváknak, hanem időseknek adnak otthon. Két ilyenben játszottunk mi is az amerikai turnénk során. Az egyik koncert utolsó akkordjai után egy 90 éves nő elkezdett hangosan énekelni egy régi magyar dalt. Sosem volt Magyarországon, és már nem is lesz. Egy bácsi utolért, amikor távoztunk és adott két dollárt. Azt mondta, ennyit tud csak adni, de szeretné kifejezni valahogy a háláját.

A mai amerikai öregek persze nem élnek rosszul. Lakhelyük egy igényes szállodára hasonlított, állapotuk pedig korukhoz képest tényleg irigylésre méltó. Több, száz év feletti is részt vett a koncertünkön, melynek szünetében a magyar lelkész megkért minket, hogy inkább pörgős számokat játsszunk, azokat szereti a közönség. Láttunk egy 105 éves bácsit, akinek 100 évesen is meghosszabbították a jogosítványát. Egy néni pedig a koncert közben elkezdett hangosan veszekedni a szomszédjával, aki szerinte túl hevesen reagált a zenére — táncikált és dudorászott.

A meztelen cowboy. Time Square

Amerikában minden van, szuvenírt hozni mégsem egyszerű. NY feliratú baseball sapka itthon is van. De azok, akik kint ilyet hordanak, nem feltétlenül viselkednek úgy, ahogy várnánk. A feketék lakta utcákban zajos az élet. A sarkon rapvideóba illő fiúcsapatok állnak. A lecsúszott gatyák és aranyláncok láttán az jut eszünkbe, hogy „ne má”, aztán rájövünk, hogy ez itt nem az „MTV kultúra” majmolása, ez az eredeti. Félve megyünk el a gang mellett, de a távolról félelmetes fickók közelről mosolygós barátokká változnak — pont úgy mint mindenki más errefelé.
Nehéz bármibe is belekötni. Kivéve a légkondiba a hermetikusan zárt ablakú szállodában, amely amúgy egy szép erdő mellett áll. Na de hagyjuk az amerikaiakat, érdekesebbek a bevándorlók.

Vladdal a 80-as évek vége felé futottam össze Budapesten. Szülei orosz katonatisztek voltak, ő még gimnazista. Zenéltünk együtt egy darabig, aztán ő hazautazott, katonai akadémiára járt, de mire elvégezte, szétesett a Szovjetunió. Vlad próbálkozott ezzel-azzal, aztán kilenc éve összepakolt és Amerikába költözött a családjával. Ott nem is alakultak rosszul a dolgai, kivéve a magán életet. Elvált, depresszióba esett, ekkor jött rá, hogy az ifjúkori budapesti évei voltak a legboldogabbak az életében. Több mint 20 év után megtalált a Facebook-on és kérte az akkori dalaink akkordjait. Leveleztünk kicsit, és a következő fejezet a New Yorkból New Brunswickba tartó vonaton íródott.

Szállásunkra tartottunk a zenekarral egy kiadós New Yorki nap után, erre megjelent Vlad, aki véletlenül épp ugyanazon a vonaton utazott. Már ráragadt az amerikai magabiztosság, de még nem múlt el az orosz szívélyesség, és egy pár magyar szóra is emlékezett. Később eljött a bostoni koncertünkre, elvitt minket a Harvardra is. Tudták, hogy az a harvardi egyetem Cambridge nevű városban található, amely igazából Boston elővárosa?

Az amerikai mentalitás kvintesszenciája abban van, ahogy válaszolnak, amikor megköszönsz valamit. Legtöbbször nem azt mondják, hogy “szívesen”, vagy a Magyarországon elterjedt „én is köszönöm”, hanem „no problem”.

„Nem tudom megérteni a világot. Mindenki Amerikába akar menni. És mindenki utálja Amerikát”.

Ezt Rudi bácsi mondja nekünk, akivel Wallingfordban találkoztunk, a Magyar Közösség Termében. Pultos volt, feltűnést keltett a szép bajuszával, nagy dumájával és az oldalán logó oxigénpalackkal, amelyből két cső vezetett az orrába. Felszolgálás közben elmesélte élete történetét. A 40-es évek végén lett elege, amikor a tanácselnök az apja szép zsebóráját is államosította. Harmadikos egyetemista volt, barátaival szereztek egy sokszorosító gépet, azzal pártellenes röpiratokat nyomtattak és terjesztették. Hamar börtönbe került. Bejárta a Rákosi rendszer poklát, hét hónapot dolgozott szénbányában, ott szerezte a tüdőbajt. Egy napon megtagadta a munkát és kerek-perec közölte az őrökkel, hogy nem segíti a kommunizmust. Tizennégy napot sötétzárkában töltött, de ez is jobb volt, mint a tatabányai bánya. Az ötvenhatos forradalom a márianosztrai börtönben érte utol, a 2,5 x 5 méteres zárkában tizennyolcan voltak. Lövöldözést hallottak, aztán látták, ahogy az őrök levették a vörös csillagokat. Kintről hallottak kiabálásokat „Forradaloom!” Az egész börtön elkezdte énekelni a himnuszt, mindenki sírt.

Úgy szabadultak, hogy a falon keresztül a női börtön lakói jöttek be egy tankon.

Szabadulásuk után Rudinak és barátainak, nem volt sok idejük, mert bejöttek az oroszok. Elkapták őket az ávósok és bezárták egy lakásba. Innen is megszöktek és Nyugatra indultak. Rudi bácsinak sikerült egy lopott teherautóval eljutni Sopronig és átmenni Ausztriába. Végül Amerikában kötött ki, műhelysöpréssel kezdte, később lett saját gépesített műhelye és virágzó üzlete. Most boldog nagypapa. Orvosai szerint kevesebb, mint egy éve van hátra, de nem fél a haláltól. Látta már.

Sehol nem vagyunk hozzá képest. Csak Amerikát láttuk és magunkat mutogattuk. A Meszecsinka zenekar hazaindul onnan, ahol a határőrök még soha nem hallották a „world music” kifejezést. Vagy csak az angol kiejtésünk rossz és megszokásból vádolunk másokat?

Niagara

--

--

--

Musician at Meszecsinka and EmilArt.space, songwriter and storyteller. Facebook.com/emil.biljarski

Love podcasts or audiobooks? Learn on the go with our new app.

Get the Medium app

A button that says 'Download on the App Store', and if clicked it will lead you to the iOS App store
A button that says 'Get it on, Google Play', and if clicked it will lead you to the Google Play store
emil

emil

Musician at Meszecsinka and EmilArt.space, songwriter and storyteller. Facebook.com/emil.biljarski

More from Medium

Sinatra Routing

Great Story #2

Getting To Know Me.