Jun 30, 2020
Minek ide vodkareklám?
Megjelent: 2012–05–26 Népszabadság
A szocializmus romantikus társadalom volt, hiten alapult.
A többség abban hitt, hogy majd eljön a kommunizmus és minden jó lesz, mi pedig abban, hogy majd eljön a kapitalizmus és minden jó lesz.
Mindenki tévedett.
Ezt Alekszandr Lipnickij mondja, a hírhedt Zvuki Mu együttes egyik alapítója. Már fiatalon meggazdagodott antik tárgyak illegális kereskedelméből — a 70-es években olcsón lehetett műkincseket vásárolni és drágán eladni külföldieknek, persze a profit ára a börtön veszélye volt. Lipnickij nem félt, a pénzét pedig a Petr Mamonovval alapított szoc-szür-reál zenekar finanszírozására költötte.
A Zvuki Mu a 80-as évek végére bálvány lett, az első külföldi fellépésére éppen Budapesten került sor, Brian Eno angol sztárproducer pedig a U2 két leghíresebb lemeze között az övékén dolgozott. Karrierjével Alekszandr nemcsak azt a feltevést cáfolta meg, miszerint a Szovjetunióban nem lehetett meggazdagodni, hanem Hruscsov egyik mondatát is. Tudniillik apja a szovjet vezér személyes tolmácsa volt, ő mesélte, hogy Benny Goodman híres amerikai dzsesszista moszkvai koncertje után Hruscsov gratulált és azt mondta:
„Érdekes ez az zene, de abban biztos vagyok, hogy minálunk sosem talál követőt”.
Moszkva egyik elegáns belvárosi kávézójában beszélgetünk. Kint egy emberarcú világváros, ahol a kultúra lépést tart az üzleti fejlődéssel. A sugárutak mellett csendes kis utcák művészi galériákkal és csöpp templomokkal. Semmi sem emlékeztet azokra az időkre, amikor az önkifejezés veszélyes is lehetett.
Hruscsov a dzsessz mellett az avantgárd festészet iránt is „nyitott” volt — elment az egyik „próbakiállítására”, és megtekintése után azt kérdezte az alkotóktól: Uraim, maguk buzik?!
Ezzel ez a művészi ág is el volt intézve egészen a peresztrojkáig. Így talán nem meglepő, hogy a kiszivárgó műveiből Nyugaton is elismert Viktor Lupin free jazz zenész és absztrakt festő hamar került olyan helyzetbe, hogy el kellett hagynia az országot. Magával vitte festményeit, amelyeket a szovjet vámosok csodával határos módon átengedtek — miután jót szórakoztak rajtuk, és rányomtak mindegyikre egy „Értéket nem képvisel” pecsétet. Nyugaton ez a pecsét a duplájára növelte az amúgy is nagyra értékelt festmények árát.
Aztán mi következett — siker, pénz, csillogás? Nem ám, a művész egyből eladta az összes képét, és egy bőrönd pénzzel elindult Tibetbe. Csakhogy a helyi hatóságok letartóztatták a határon és börtönbe zárták. Hat évig ült, közben befolyásos nyugati művészek és az Amnesty International harcoltak a kiszabadításáért. Azóta állítólag alig művészkedik, és nem sokat beszél.
A fővárosban több száz színház működik, állami támogatás alig, de az emberek éhsége a kultúrára (és talán az átlagfizetések szintje) életben tartja őket. Az újonnan épülő templomok sokasága arról tanúskodik, hogy az oroszok számára a hit továbbra is alapvető szükséglet. Erről Szergij atya is mesél nekünk, akivel egy rockklubban találkoztunk.
A Bilingua klubban vártuk a Volga zenekart, és fél füllel hallgattuk a műsorvezetőt. Amikor a fellépők dicséretéről áttért a hit és a rockzene kapcsolatára, és olyan külföldi zenekarokról mesélt, akik pogózó szerzetesekkel szembesültek koncertjeik során, muszáj volt közelebb menni.
Egy tipikus pravoszláv papot láttunk, szakállal, nagy kereszttel a nyakában. Előadása után elmesélte nekünk élettörténetét. Kamasz volt, amikor Mongóliából (!) hazatérő rokonai a Beatles és más nyugati zenekarok lemezeit hozták neki. A rock forradalmárrá tette Szergijt, aki tüstént anarchista-terrorista csoportot szervezett az iskolában.
Szerencsére az egyetlen „terrorista” akciójuk egy írógép ellopása volt, amin rendszerellenes felhívásokat kezdtek gépelni. Ezek terjesztése során megismerkedtek a „szisztémával”. Így hívták a 70-es évek orosz hippitársadalmát, amely lemezeket és eszméket cserélt, alkohollal és egyéb tudatmódosító szerekkel tágította látókörét.
A rendszer peremén élő hippik hatására a zenében és különböző szellemi irányzatokban kezdte keresni az utat. Templomban vállalt munkát harangkezelőként, elmondása szerint a harangozás olyan hatással volt rá, mint a rockdobolás. Később hívő lett, és szerzetesnek állt. Sok más szerzetessel ellentétben nem húzott éles határvonalat az egyházi és a világi élet között, így ma is fesztiválokra jár prédikálni, ha pedig kedve támad, táncra is perdül.
Borisz barátom, akinél megszálltam Moszkvában, nemzedéke tipikus példája. Apja „sztiljága” volt, ami a beatnik orosz megfelelője, a 60-as években kirúgták az egyetemről, mert rock and roll diszkót rendezett. 1981-ben az országból utasították ki nem engedélyezett filmvetítések szervezéséért. Szófiába költözött, bolgár felesége házába, a fiát orosz iskolába íratta, én is oda jártam. Borisszal megalapítottuk az első iskolai zenekarunkat, az apja régi verseire is írtunk számokat.
A peresztrojka idején megkeresztelkedett, a rendszerváltáskor pedig felvállalta a zsidó származását, és Izraelbe költözött. Több év és több változó sikerű próbálkozás után a szülővárosában, Moszkvában állapodott meg, építészeti céget alapított. Pár év alatt meggazdagodott. Egy enyhe szívinfarktus után visszavett a munkatempóból, és újra elkezdett zenélni, énektanárhoz jár. Hétfőnként filmklubot tartanak otthon, épp úgy, mint anno az apja, akinek a műveit nemrég kiadták egy vastag kötetben.
– Válság? Nincs válság! — vágja rá Borisz a kérdésemre, nekem pedig az otthoni lét jut eszembe, és arra gondolok, hogy most már nem csak a szellemi gazdagság nő Kelet felé menet.
Persze vannak más nézőpontok is.
Van, aki számára soha sincs válság, más számára pedig mindig van
— mondja csóró zenész ismerősöm, miközben Szentpéterváron ülünk egy padon, és bámuljuk a szemben parkoló rózsaszín BMW terepjárót. Az utca másik oldalán egy veterán Pobeda, a szovjet autógyártás első remekműve a háború után. Azt mesélik, hogy eredetileg a Rogyina (Haza) nevet akarták az autónak adni, erre Sztálin megkérdezte: És mennyiért áruljuk majd?
Bemegyünk kvászt venni (malátaalapú italkülönlegesség) egy boltba, amelyben hosszú, csak férfiakból álló sor áll. Az eladó két fiatal lánnyal veszekszik, akik nem hajlandók felmutatni igazolványukat, pedig szeszes italt kérnek, és ránézésre még Lolita-korban vannak. A sorra következő férfiak mind és kizárólag söröket vesznek, csak a mennyiség különbözik. Délután 6 óra van, a munkaidő vége. Az orosz Facebookon, a Vkontakte.ru-n olvastam:
„Oroszországban annyi értelmetlen dolog van, például a vodkareklám…”
Moszkva meggyőző, Pétervár varázslatos, főleg éjszaka. A folyóiban és a masszív épületeiben erőt adó misztikum lakozik, a lakásokban teaceremóniák zajlanak, a konyhákban a világ szóbeli megváltásán dolgoznak.
Májusban csak éjféltájt sötétedik, ilyenkor élednek fel azok, akik menekülnek a nap zajától. Három körül viszont már hajnalodik, ekkor a legtitokzatosabbak a terek és a templomok. Aki éjjel-nappal nyüzsgésre vágyik, annak a Nyevszkij sugárúton a helye, ott hajnalban is zajlik az élet, vidám társaságok zenélnek és táncolnak az utcán, füstös klubokból szól a dzsessz, a sötéten monumentális Kazanyi-székesegyház pedig szeretettel nézi a városát, ő a biztosíték arra, hogy itt semmi rossz nem történhet.
Mi is része szeretnénk lenni a Nyevszkijnek, ezért bemegyünk vodkáért az első éjjel-nappaliba. „Este 11 után nem árulunk alkoholt!” Nincs kedvünk vitatkozni, a délutáni bolti tapasztalat után elképzelhetjük, mi lenne e tilalom nélkül. Annyira azért ismerjük Oroszországot, hogy eszünkbe jusson besétálni az első mellékutcába, és pár perc múlva már egy üveg Russzkiy Standarttal lépünk ki egy kis, a hatóságok számára feltehetően kevésbé látható boltból.
Másnap kora délután a sarki presszóban iszom a 700 Ft-ba kerülő kávémat. Nem árt összeszedni magam a következő találkozáshoz. A megfelelő jelző híján a punkba sorolt szibériai Grazsdanszkaja Oborona (Polgári Védelem) zenekar más koordinátarendszerbe tartozik, ez még távolabb áll tőlünk, mint Oroszország nyugati része. Két évet húztam le Szibériában kamaszkoromban, így sem tudtam hova tenni az ottani undergroundot, amikor ’91-ben a Hungarotex vállalat ifjú kádereként újra jártam Tyumenyben, és az üzleti nappalok után megkerestem az egész országban híressé vált zenészeket. Egy régimódi faházban ült egy társaság, a fele orosz népdalt énekelt, a másik fele valami náci himnuszt, egyszerre, túlkiabálva a másikat.
Most pedig a legbefolyásosabb, a határokon túl is ismert orosz punkzenekar egyik alapítójánál jártam. Kuzja Uo szívélyesen fogadott, 90-ben egyszer már találkoztunk, és emlékezett rám (akkor pólót cseréltünk — tőlem a „2000 years of Christianity are enough” feliratú, egy berlini foglalt házban vásárolt pólót kapta, én meg az eredeti Grazsdanszkaja Oboronáét, és mind a ketten nagyon jól jártunk). Német útitársam, aki könyvet ír a kelet-európai underground mozgalmakról, sokkot kapott a konyha falán logó, rózsaszín alapon szvasztikát ábrázoló tányértól, amely Kuzja műve.
Enciklopédikusan művelt német barátom utunk során tudata polcaira tuszkolta be az általunk megkeresett emberek történeteit, tudományosan szedte szét vallási, politikai és szociális elemeire a csak összességükben érthető jelenségeket. Ebbe most beletört a bicskája. Konsztantyin Rjabinov, a Grazsdanszkaja Oborona és a Kommunizmus zenekarok/ellenálló mozgalmak/filozófiák oszlopos tagja egy részeges farmerdzsekis bácsi, aki egyszerre fasiszta és kommunista, ugyanakkor egyik sem. Én csak hallgattam a háttérben szóló zenéket, és egy rég elfelejtett elégedettség áradt szét bennem.
Emlékszem, amikor régen beleolvastam a Jevgenyij Anyegin magyar fordításába, először röhögnöm kellett, aztán elszomorodtam. Lehetetlen más nyelvre lefordítani azt, ahogy egy végtelenül okos és szellemes ember mesél egy jó sztorit egy egész regényen keresztül, tökéletes versformában. Itt most én is „Puskint” próbálok fordítani, miközben tudom, hogy annyira fog sikerülni, amennyire a német tudósnak megérteni azt, amit az elmúlt egy hét alatt látott.
Semmi baj, a zenélésnek sincs értelme, mégis.
A szerző más, Oroszországgal kapcsolatos cikkei:
Pillantás az orosz nép- és világzenére
Oroszország nem orosz népeinek a zenéje
